Verseskötetek

• Szembe a széllel (1934)
• Régi reggelek - versek (1938)
• Férfitánc (1956)
• Égi tűz (1964)
• Fogóddz a csillagokba (1970)
• Mérleg hava (1972)
• Holdkikötő : összegyűjtött versek (1978)
• Hang és visszhang: Versek és műfordítások (1983)
• Méretlen idő (1989)
• A végső szó keresése : Új veresek (1992)
• Árnyékos út : Összegyűjtött versek (1997)

Prózai művek

• Hajnal hasad - regény Csokonai Vitéz Mihály életéről (1955)
• A lírai mű megközelítése : tíz elemző tanulmány (1969)
• Árkádiában éltünk- tanulmányok, esszék (1975)
• Amiről a puszta mesél - ismeretterjesztő képeskönyv (1977)
• Így élt Móricz Zsigmond - életrajz (1979)
• A bagolyvár és lakói - ismeretterjesztő képeskönyv a Református Kollégiumról (1983)
• Kedv, remények, Lillák : Csokonai életútja (1985)
• A főnix szárnya alatt - esszék, tanulmányok (1985)
• Arcok és emlékek - Tanulmányok, esszék (1990)

Kiss Tamás versek

Debrecen

Címereden őt szeretem:
a főnix madarat,
ki Napba néz s belőle issza
az arany sugarat.

Ki fönn a lángokon hevül,
s parázson lépeget,
de a szárnyai összekötnek
földet és eget.

Azt szeretem benned ma is:
az életet-adót,
időnként föl-föllángolót,
de el nem hamvadót.

Tüdőt, szívet kitágító
füttyös tereidet,
templom előtt játszadozó
friss négy szeleidet.

Azt, aki tűnődni se rest,
de gondon is mulat,
s dalol, ha kézről-kézre jár
a farsangi kulacs.

A maradandóból újulót,
kit sors se reteszel;
ki nem mindig az vagy, aki vagy,
de voltál és leszel.

Férfitánc

Meglátni s megszeretni
én nem tudtam soha.
Csak jót tudtam nevetni -
ki ilyen ostoba!

Lányok kezét megfogtam,
azt mondták: szerelem.
Csak játék volt: játszottam -
és játszottak velem.

Mikor az ifjúság, mint
tüzes csikó nyihog,
s a vágyam asszonyhoz vitt,
tudtam - bántani fog,

mert féltettem az ajkam,
s tudtam, ha rád nyitok
egyszer: megérzed rajtam,
előtted nincs titok.

Mégis el kellett menni,
s vágyam arra vitt.
De hogy nem így kell lenni,
éreztem - baj van itt.

Valami nincsen rendben
e kerek földtekén,
végesben, végtelenben
téged kereslek én.

S nem szöktél el előlem,
már vártál engemet,
futhattál volna tőlem,
de tudtad: nem lehet.

Szép nap volt. Fenn a lombon
madár mondta neved.
Eső esett a dombon,
s én megteltem veled,

mint vad csikót lefogtam
száguldó szívemet,
hogy annál jobban-jobban,
nagyon szeresselek.

Nem lestem napvilágon,
sem éjszakákon át,
mint szokás e világon
többé a nők nyomát.

Így lettél nékem társam,
és munkában felem.
Kezed kezembe zártam,
oly szép a szerelem!

S olyan jó közeledben,
szép minden, ami van,
szép a jövő: öledben
mosolygó kisfiam.

Hangfogóval

Úgy mondják az okosok,
poéták, kritikusok -
olyan csöndes a dalom,
nem hallik át a falon.

Hangos szavú dalnokok,
nem féltem hatalmatok,
gyártsatok csak kötelet,
én addig csipkét verek.

Mit restelljem a múltam,
dalt apámtól tanultam,
pásztor volt az ükapám,
agy játszott a furulyán.

Éneklek én magamnak,
ha ki rám hallgat - annak,
jólesik egy kis ének
az emberek szívének.

Ha magamnak dúdolok,
egy nemzetre gondolok,
nem erre, sem amarra,
enyémre, a magyarra.

Ha csöndesen dúdolok,
emberekre gondolok,
bennük élek igazán,
hiszen a Föld a hazám.

Ne féltsetek, ne bántsatok…

Rest fiú voltam valaha,
lassan járt bennem valami.
(Hirtelen még ma sem tudok
apró dolgot kimondani.)

Féltem, hogy rámszól valaki,
itt bennem - rámkiált: szamár!
Valaki, aki többre vár,
mert ezt mindenki tudja már.

A jót akartam mondani,
miről még nem tudják, mi az,
és őszintén elmondani,
ami legszebb: az igaz.

Ezt nem kérdezte senkisem,
S hallgattam. Ma is hallgatok.
Hogyne, ha senkinek se kell
Egy világ, aki én vagyok.

Azt hiszem így kell lennie,
ezen bánkódni nem lehet.
Én lettem most már a kérdés,
s magam vagyok a felelet.

De még tudom, hogy szép a nyír
tavasszal, ha levélre vár.
De szebb, ha szól fenn a rigó,
ezüst ágon arany madár.

Ne féltsetek, ne bántsatok,
ha szólni lassan nem merek.
Sikolt helyettem ez a vers,
halljátok meg hát, emberek!

1956. január

Apám után

Én nem felejtem azt az éjszakát,
mikor kezem alatt szíved megállt,
orrodban a lehelet megszakadt,
és friss gyolcsba kötöttem álladat.
Tudtam én, hogy az ág terem, remél,
ifjú marad, míg öreg törzse él,
és hittem is, hogy - mint ágat a fa -
emeli, tartja fiát az apa…
De most, e sötét pillanat alatt
úgy hittem, a mély tengerben a nap
hova esett - az éj alatt megállt,
s nem látjuk többé csak az éjszakát,
amely hűvös fényével vesz körül,
s köröttünk minden űr lesz, csupa űr.
Anyám megfogta egyik kezemet,
másik kezemmel én a tiedet:
így lettem akkor félig még gyerek,
másik felemmel - szívemmel - öreg.

1957

Creator felix

Jobbodat még
hű anya fogja

te egy szörny fején
ülsz mosolyogva

kisfiú kezén
sereg vadállat

űrbe ér fehér
öles szakállad

ködökbe fújsz
hűs-zárt Végtelent

a pára Holdat
Napot teremt

szíved lángol
tüze lebben

égő magtár
jeges szelekben

alakra vár
a négy elem

két Csillag közt
az Értelem

Anna lányom

Nyújtja felém a kezét, s olyan az, mint
a gótika csúcsán a csipkefodor
galambbal - ha rebben az égre.

Mögötte három kicsi harang csilingel
amikor elkezd mosolyogni,

még nem forgatja a naptárt,
nem tapogatja a holdak
vérkörein kopogó suhogását.

Koratavasszal cseresznye érik
foga közt, attól piroslik az ajka,

júliusban akár a tavak:
kis halakat ringat a nap
két szeme tükre alatt.

Péterszállás

Kint a rétségben régen,
kamaszkorom hevében
egyszer csak ásni kezdtem,
Péterszállást kerestem,
ott egy kis domb tarkállott,
gondoltam - rátalálok.

Ott volt a régi állás,
kunoknak ősi szállás,
szembe a Nagyhalommal,
ókúttal, a malommal,
szomszédban Nagybukóval,
nappal, a lebukóval.

Ott volt, hisz nem hiába
íratott krónikába,
hogy küzdve ráccal, törökkel
egyenlő lőn a röggel.
Szüléink ott pihennek,
álmukban is üzennek.

Ide szálltak a földre
templom körül egy körbe:
a harcfi a lovával,
legény a fokosával,
anya - homlokán búval,
szűz - a gyöngykoszorúval.

Újszálláson születtem,
ámde tőlük eredtem,
Péter úr szállásáról
szedres Marjalakáról.
Van ott egy kő még: oltár,
alatta búg a zsoltár,

ide hallom a hangját,
s elfog a nyugtalanság,
mennék a jajból, bajból,
a vásári zsivajból,
oda, a régi földre,
az ószállási körbe,

miként haván a télnek
a vándorok betérnek
pihenni, melegedni,
egy kis meleget enni.
S ha már szállást adnának,
tudom, befogadnának.

Meghálnék este. Reggel
kelnék az öregekkel,
ószállási körömmel,
örülnék is örömmel,
hogy mégse vagyok hazátlan,
bizony hazát találtam.

Két emlékjel
Csokonai piramisa

Ki voltál te, Vitézem?
A debreceni szélben
tövig leégett rózsa,
fülemüle: az voltál,
szomjú homokon oltár
forró-piros madárvér,

nagy utak vőlegénye,
nem várt, senkire váró,
Gráciákkal cicázó,

lángoló napba néző
Főnix, parázsra szálló
halálból visszajáró,

vad végeken csatázó,
vessző-sövény hazádra
hűségesen vigyázó.

Ákácaidnak árnyán
Múzsák szózatja szólít,
kelj fel a kő alól is.

Kölcsey háza

Egy régi házat lebontottak ott,
A falat, téglát, a vakolatot,
a fundamentumot és a tetőt
és leszerelték a tartóerőt.

Elvittek onnét két évszázadot,
nyilalló fényt, szót, gondolatot,
szekérre raktak egy kis hazát,
a ház lelkét, a gazda igazát.

Letörölték a földet, hol lakott,
eget fölötte, amin álmodott.
S most nem tudjuk, hol Észak, merre Dél,
hol kél a Nap és merre száll az Éj.

Bolond Istók tűnődése

Mikor fiatal voltam,
országra csatangoltam
s egy szál bottal kezembe'
betértem Debrecenbe,

nem is gondoltam másra,
egy kis bekukkanásra,
csak hogy világot lássak,
odább is álljak másnap.

Szerettem oda menni,
hol nem vár senki, semmi,
a gazda nem marasztal,
nincsen terített asztal.

Kedvellettem a sétát,
leltem társat, poétát,
botanikust, tekergőt,
jártam velük az Erdőt.

Találtam literátort,
kántort és funerátort,
kalmárt, cívist, parasztot,
egyik-másik marasztott:

„mire való, hogy elmegy,
legyen itthon kegyelmed” -
mondták - és én maradtam,
míg egyszer itt ragadtam.

Kollégyomát kijártam,
kápsáltam, mendikáltam
és lettem otahajta,
jámbor poéta-fajta.

Osztogatta kincsét a
híres Bibliotéka,
kiben négy század óta
hazajött Európa.

Jártam lakodalomba,
torba, sokadalomba,
a alkudván kis procentben
megéltem Debrecenben.

De lám, hiába törekszik
az ember: megöregszik,
ajtón kopod a vénség,
sutban a víg legénység,

kispadon ülve fázik
derékban a gubám is,
nincs már szűrszabó se,
öreg gubacsapó se.

Vén muzsikus elülhet,
magának hegedülhet;
rokonai igéznek
Csokonai Vitéznek,

más dalra áll a szájuk,
nincsen is fuvolájuk,
lantjuk, se hegedűjük,
kótájuk van, s betűjük.

Kedvem miben keresem?
A Nagytemplom üresen,
hátam mögött a háta,
nincsen koordináta,

fölötte leng az éter,
nem zeng Méliusz Péter,
bóbiskol Szenci Molnár,
feje alatt a zsoltár.

Már a szellők se szállnak,
az ájerek megállnak,
piacló tarka népek
fapallókon se lépnek,

nem állnak placcra hetykén
keskeny járdaszigetjén,
oda a Pálma róla,
a Bárányka alóla

Futós időt ki ér el
lóval, fakószekérrel?
Úgy látszik azt megérem,
hogy a Nagy Piactéren

körülkerítenek egyszer
kockákkal, panelekkel,
egekig ér a ritka
legü betonkalitka.

Hová megyek, ha mégis
cementből lesz az ég is,
tündéri ketrecemből,
hazámból - Debrecenből?

Kimék a Hortobágyra,
beülök egy karámba,
beöltözöm csikósnak,
mesemondónak, jósnak.

Bámulnak majd a népek,
ha délibábra lépek,
és megszólalok dánul,
angolul, franciául,

kinek-kinek a nyelvén,
(de csak a magam elvén).
S ha majd botlik a nyelvem,
nem értik meg az elvem,

kihull a bot kezemből,
elszállok Debrecenből:
fölröppenek a Holdra
bolondistóki módra.

Fiamnak, hangszereihez

Pendítsd csak kobzod, citerád,
gitárod, lantodat
valahol tört szemeket látsz,
meggyötört arcokat

El kell találni, kit, mi bánt,
s kinek melyik való,
hangold arra a húrt, a fát,
légy te örömadó.

Egy délkörnyi örömet szelj,
hogy csorduljon leve,
a mindenségből, ennyi kell,
hogy gyógyuljunk vele.

Egy karcnyi fény, parányi hő
hiányzik már nagyon
e vak, e lassan őszülő
magányos csillagon.