Dr. Kiss Tamás (Kisújszállás, 1912. szeptember 5 - Debrecen 2003. december 8.) ref. lelkész, középiskolai tanár, költő, író Szülei Kiss László és Tóth Julianna huszonöt holdas földművelők, öt gyerekük született, Tamás volt a középső, egyedül csak ő nőtt fel. Elemi iskoláit és a gimnáziumot Kisújszálláson végezte. A város és az iskola komoly irodalmi hagyományokkal büszkélkedhetett, és ez ébresztőleg hatott Kiss Tamásra.
Egyetemi tanulmányait teológusként 1932 és 1936 között végezte a debreceni Tisza István Tudományegyetemen. Erre az időre esik első verseskötetének megjelenése. (Szembe a széllel 1934) 1936 és 1942 között segédlelkész Kisújszálláson, Álmosdon, Váncsodon, végül Nagyváradon. Aztán vallástanár lett Nagyváradon az állami tanítóképző intézetben és az állami gimnáziumban.
Az „impériumváltás” Nagyváradon érte, de maradt. Próbált bekapcsolódni a romániai irodalmi életbe is, de amikor látta, hogy Oradea többé nem Nagyvárad, nem a Holnap városa, hogy Dunának Oltnak nem egy a hangja, és a hivatalos iratokban Toma Kiss, úgy érezte, elvették személyiségét. Visszajött Magyarországra először szüleihez Kisújszállásra, később Debrecenbe, ahol a Dóczi Ref. Leánynevelő Intézet tanítóképzőjében folytatta vallástanári munkáját. Közben az egyetem bölcsészeti karán magyar-történelem szakos diplomát szerzett. Az iskola államosítása után 1952-től a Közgazdasági Szakközépiskola jogelőd intézményében tanított. További tanári működésének két helyszíne a gyakorlóiskola jelleggel működő Fazekas Mihály Gimnázium, a volt „Reál” (1952-1959) majd a KLTE Gyakorló Gimnáziuma, a „Kossuth” (1959-1973). Mindkettőben vezetőtanár. Utóbbiból ment nyugdíjba. Kiss Tamás mind a Fazekas Gimnáziumot, mind a Kossuth Gimnáziumot szerette. Erről vall a két iskola ünnepi évkönyveiben: Hét évem a Fazekas Gyakorlóban, Valamint Emlék és vallomás címmel.
Milyen tanár volt Kiss Tamás kollégái és tanítványai visszaemlékezései szerint? Jellemzői: utánozhatatlan, sajátos arcél, gyerekszeretet (nem tanulókat szeretett tanítani, hanem tanítványokat nevelni), alapos tárgyi ismeretek, hagyományszeretet és –tisztelet, a tanulókkal szembeni megértés (nem könyörtelen számonkérő, azt értékelő, mit sajátított el a tanuló). Tanári munkájában arra törekedett, hogy az ne mellékfoglalkozás legyen a költő alkotómunkája mellett. Irodalomtanárként elsősorban nem irodalomtörténetet akart tanítani, hanem magát az irodalmat, a hozzávezető utat: az olvasást akarta megszerettetni. A továbbgondolást, a továbbrezdülést tartotta fontosnak. Az irodalomtanítás, az alkotó munka felélesztése maga is alkotó munka, a művészi alkotással egy gyökerű. Olyan irodalomtanár volt, akit nemcsak az irodalmi mű tartalma, hanem formája is érdekelt. Történelemtanárként nem ítésze, hanem bemutatója, elbeszélője, kommentátora volt a magyar és egyetemes történelemnek egyaránt. Úgy történész, hogy a történelmi események logikájába és a személyiségek lelki indítékaiban is igyekszik belelátni és beleláttatni.
Azt, ami a történelemből kiolvasható – tény és tanulság – azt szeretné átplántálni. Megkövetelte a kronológiai és tipológiai adatok pontos ismeretét, magyarázatait történeti forrásművekből és szépirodalmi alkotásokból vett részletekkel illusztrálta akkor is, amikor ez még a tankönyvekben nem volt megtalálható. Szakköri foglalkozásokon, tanulmányi kirándulásokon járult hozzá a tananyag élményszerű elsajátíttatásához. Nevelési értekezleteken többször tartott előadást a családi és az irodalmi nevelés témaköréből. Diákjait szerette, azok is őt. Megértő és türelmes volt. Az érdeklődő gyerekeket különmunkára, folyamatos olvasásra biztatta, szakirodalmat ajánlott. A költői ambíciókat mutatókat patronálta. Buda Ferencet, a későbbi Kossuth-díjas költőt, Papp Tibort, a párizsi Magyar Műhely c. folyóirat költő alapítóját tanácsaival segítette indulásukkor. A lírai mű megközelítése c. (1969) verselemzéseket tartalmazó könyvecskéjével módszertani útmutatót akart adni tanárjelöltjeinek. Ezt a művét egyébként tanári pályája tükrének tartotta. Jelöltjeivel jó, nem ritkán baráti kapcsolatba került. Nem saját érdemének, de jó szerencséjének tartotta, hogy néhányukból később történészprofesszor lett. (Rácz István, Für Lajos, Irinyi Károly, Orosz István). Végig jelen volt Debrecen kulturális közéletében.
Része volt az Építünk, majd az Alföld c. folyóirat létrehozásában. Tagja volt a Hazafias Népfront városi bizottságának, a városi tanács műemléki albizottságának, a Magyar Írók Szövetsége országos választmányának és egy időben titkára, majd elnöke a debreceni csoportnak. Kiss Tamás rendhagyó költői utat futott be hosszú élete során. Debrecenben teológiai hallgató korában, a teológusok lapjában kezdte irodalmi pályáját. Közben a Nyugat is érettnek találta egy pályázatra beküldött versét. 1934-ben Kovács Imrével közösen jelentek meg versei Szembe a széllel címmel. Az igazi nyitány azonban az 1938-ban napvilágot látott önálló kötet, a Régi reggelek.
Ezzel csatlakozott a Nyugat c. folyóirat úgynevezett „harmadik nemzedék”-éhez. Történelmi és személyes okok folytán meg kellett ismételnie belépőjét az irodalmi életbe. Új verseskötete, a Férfitánc 1956-ban látott napvilágot. Csak az 1964-es Égi tűz c. kötetével hívta fel magára a kritika figyelmét, s voltaképpen az 1970-es Fogóddz a csillagokba c. könyvével tért vissza megtépázott nemzedékéhez. 1972-ben válogatott költeményeinek könyve, a Mérleg hava következett. Míves költő, poéta doctus volt. Csak akkor nyúlt toll után, ha megérett benne a mondandó. „Versbe írni csak azt szabad, ami másképpen kimondhatatlan.”- vallotta. Pontosan ismerte küzdőképessége határait, nem merészkedett alkotói kalandokba. Ezért nincsenek rossz versei, elhibázott kísérletei.
Politikai értelemben sem írt olyan verset, amelyért később szégyenkeznie kellett volna. Ez is része volt sajátos etikájának. A Holdkikötő (1978) összegyűjtött versei addigi költői pályájának legteljesebb gyűjteménye. A Hang és visszhang (1983) műfordításai közül is közöl néhányat. A Méretlen idő (1989) után az „őszikéket” magába foglaló A végső szó keresése (1992) következett. Pályáját végül az Árnyékos út c. gyűjteményes kötete zárta 1997-ben. A lírai mű megközelítése (1970) tíz műelemzést foglal magába. A kiadvány jelentősége abban van, hogy hadat üzent a sematikus műelemzésnek és a formának legalább olyan jelentőséget tulajdonított, mint a tartalomnak. Az Árkádiában éltünk (1975), A főnix szárnya alatt (1985) Az Arcok és emlékek (1990) egyre gazdagabban mutatja esszéíró tehetségét.
A kisújszállási diákelőd, Móricz Zsigmond és a debreceni Csokonai szívügye volt, ezt nemcsak esszék tanúsítják Móricz Zsigmond Kisújszállási évei (1960), Így élt Móricz Zsigmond (1979), de regénye is Kedv, remények, Lillák (1985) , amely a leghitelesebb Csokonai-életregény. Ez magába foglalja az 1955-ös Hajnal hasad c. regényét is. Ismeretterjesztő képeskönyvet írt a Hortobágyról, Amiről a puszta mesél (1977) és a debreceni Református Kollégiumról, A Bagolyvár és lakói (1983). Még 2002-ben is volt kiadható anyaga – Tájaink légkörében – amellyel a 90 éves alkotót tisztelte meg a karcagi Barbaricum Könyvműhely. Kiss Tamás jelentős költője és esszéistája volt irodalmunknak, kiváltképpen Debrecennek. Bizonyos nézőpontból Oláh Gábor és Gulyás Pál utóda. Úgy kötődött a város szellemi hagyományaihoz, hogy egy percre sem vesztette szem elől az egyetemes távlatokat. „Én azt a Debrecent szerettem meg – vallja magáról – amelynek címerében máig ott áll lángokban a Napba néző főnixmadár : két szárnya tájakat köt össze, Keletet Nyugattal, eget a földdel.
A tüzekben sokszor elhamvadt civitást, amely mindig tudott újrakezdeni... Nem itt születtem, de az ő szellemi gyermeke vagyok...” Debrecen városa díszpolgárának díszsírhely adományozásával őrzi emlékét. Síremléke a hajdani prédikátorokéra emlékeztet. A városi televízió portréfilmet készített róla.
Bakó Endre Pedagógusok arcképcsarnoka c. [Db.] Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület 2008 kötetben megjelent szócikke nyomán.