Gyerekversek
Meddig ér a rigófütty
Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
- No, amíg ezeket felöltöztetem... - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: - Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán megtud felelni a tavasz kérdésére.
A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, hogy meddig ér el a rigófütty?
De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien. - Hát ennek fele sem tréfa - gondolta az alma s a körte. - Kemény dió! - sóhajtotta el magát a vén diófa. A szilva meg se mukkant. - Ha legalább egy rigónk volna - savanyodott el a meggy -, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk. - Egy rigó, egy rigó. - Bár egy rigófiú.
De nem volt. S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben rügyezni, levelezni. - Mi az a nagy csönd odalent? - kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon. - A töprengés csöndje. - Miféle töprengésé? - Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty. - S aki kitalálja? - Aranyvirág lesz a jutalma - mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
Ültek és várták az eredményt.
Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hova szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában: - Én megmondom, meddig ér a rigófütty. - Kicsoda mondja meg? - néztek föl a kicsi sombokorra. - Én mondom meg - húzta ki magát a sombokor. - Rigótól rigóig ér. És ilyenkor még körbeéri a földet.
Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van.Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.
Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
- No, amíg ezeket felöltöztetem... - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: - Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán megtud felelni a tavasz kérdésére.
A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, hogy meddig ér el a rigófütty?
De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien. - Hát ennek fele sem tréfa - gondolta az alma s a körte. - Kemény dió! - sóhajtotta el magát a vén diófa. A szilva meg se mukkant. - Ha legalább egy rigónk volna - savanyodott el a meggy -, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk. - Egy rigó, egy rigó. - Bár egy rigófiú.
De nem volt. S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben rügyezni, levelezni. - Mi az a nagy csönd odalent? - kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon. - A töprengés csöndje. - Miféle töprengésé? - Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty. - S aki kitalálja? - Aranyvirág lesz a jutalma - mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
Ültek és várták az eredményt.
Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hova szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában: - Én megmondom, meddig ér a rigófütty. - Kicsoda mondja meg? - néztek föl a kicsi sombokorra. - Én mondom meg - húzta ki magát a sombokor. - Rigótól rigóig ér. És ilyenkor még körbeéri a földet.
Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van.Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.
