St. Pölten, 2002. augusztus 16.

Igen, amint a címből is kitűnik, ez az a beszámoló, melyet legutoljára írok innen Ausztriából.

A hátralévő napokat kihasználva, hétvégi kerékpártúrákat szerveztünk a Bécs környékén tartózkodó önkéntesekkel. Két héttel ezelött Kremsbe kirándultunk. Az érdekessége az a dolognak, hogy ez a szép kis település 80 km-re van a fővárostól, és mi tandemekkel tekertünk. Az egyik Bécsben tartózkodó lány szerzett ilyen kerékpárokat. Ha valaki nem ismerné őket, olyanok, melyekre kettö, esetleg több személy ülhet. Persze az elől ülőnek van mindenre lehetősége pl. sebességet váltani, fékezni, kormányozni, előre látni, egyáltalán irányítani. A hátul helyet foglalónak „csak” annyi a dolga, hogy tekerjen. Persze ez eléggé érdekes, hiszen hiába szeretne ő fékezni, ha nincsen mivel.

Olyan dél körül indultunk Bécsből, én egy portugál sráccal kerültem egy tandemre, legnagyobb sajnálatomra, hátra.

Úgy terveztük, hogy olyan 6-7 óra felé megérkezünk Kremsbe. Közben Klosteneiburgban eltöltöttünk 2 órát, megnéztük az ottani kolostort és a kastélyt. Ez a két óra utólag igen jól jött volna, de erről később. Majd továbbindultunk.

Tudni kell, hogy a Duna mellett nagyon jól kiépített kerékpárút található, mely, ha nem tévedek, Passauig tart. Ezen az úton tekertünk ragyogó napsütésben, mellettünk a Duna, a hangulatunk kiváló és a kilométerek fogytak, csak fogytak. Egy kis táplálék utánpótlásra, erőgyűjtésre megálltunk Tullnban. Ez egy nagyon aranyos kisváros, hangulatos belvárosi résszel, kikötővel. De nem ez volt az úticélunk, így tekertünk tovább. Útközben rengeteg kerékpárossal találkoztunk, idősebbekkel és fiatalokkal egyaránt.

Kremsbe olyan este 10 felé érkeztünk meg és még szállásunk nem volt. Elindultunk hát, hogy keressünk valamilyen helyet, ahol el tudjuk tölteni az éjszakát. Pechünkre éppen azon a hétvégén egy Marillenfest nevű rendezvény volt a városban, ami azt jelentette, hogy üres, kiadó szobát találni lehetetlen volt. Egy vendéglős segítségével háromnegyed óra alatt találtunk egy közeli faluban 6 főre helyet. Sajnos további infókat nem sikerült szerezni a szállásról, de a lényeg az volt, hogy van. A kerékpárokat éjszakára a kremsi vendéglősnél hagytuk. Amikor megérkeztünk a szállóhoz kiderült, hogy egy négy csillagos hotelról van szó. Hmmmm........, mivel nem volt más lehetőség, ezért el kellett fogadni a dolgot, és hála a kremsi vendéglősnek, kedvezményt is kaptunk. Azt az árat számították egy éjszakára, melyet az 5 éjszakánál tovább tartózkodó vendégeknek szoktak. De hát mi önkéntesek voltunk, még ez az ár sem volt túl olcsó számunkra, de mit lehetett tenni. Másnap azonban a reggeli kárpótolta a pénztárcánk sérüléseit, legalábbis részben. Egy csodálatos kertben, ragyogó napsütésben fogyasztottuk el, és már nyoma sem volt a tegnapi 80 km-s tekerés okozta fáradalmaknak (illetve éreztük, de a kedélyállapotunkat nagyban javította a hangulatos reggeli).

A hotel a falutól kb 2 km-re feküdt, így kerékpárunk nem lévén, gyalogosan indultunk vissza. A falu feletti hegyen egy várrom hívogatta a hegymászást kedvelőket. Persze mi is megmásztuk, hiszen időnk is, kedvünk is volt, a kilátás pedig gyönyörűnek ígérkezett. Kiadtuk az utasítást: hegyre fel!
Mondhatom alaposan megizzadtunk mire felértünk, hiszen a hőmérséklet olyan 30°C körül volt,. A hegyre természetesen semmilyen lift vagy mozgólépcsö nem vitt fel, csak a két jó lábunk. Hát igen, még az osztrákok sem elég gazdagok hozzá. De a kilátás megérte a fáradalmakat - pazar volt.
A Dunának egy olyan szakaszára lehetett rálátni fentröl, mely hasonlít a mi Dunakanyarunkhoz, csak kisebb. A hegyek és a lent kanyargó folyó látványa fenséges volt. Egy kicsit elidőztünk, néhány fotó is készült, majd továbbindultunk.

A faluban megkerestük az elsö alkoholárusító üzemegységet, és ki-ki elfogyasztott egy-egy pohár sört, ásványvizet, amihez kedve volt.

Innen a vasútállomásra mentünk, hisz még Kremsbe vissza kellett jutnunk, mert a kerékpárok ott voltak. Egy kicsit még szétnéztünk a városban, mely Alsó-Ausztria talán egyik, ha nem a legszebb városa. Én a spanyol önkéntes lánnyal visszajöttem St.Pöltenbe, a többiek pedig hajóval visszautaztak Bécsbe. Egész kellemesre sikerült a kirándulás, el is határoztuk, hogy máshová is szervezünk hasonlót.
A következő hétvégén Laxenburgban (nem elírás!) voltunk. Ez Bécstől egyórányi tekerésre van, szintén kerékpárúton, ami olyan 17-20km-t jelent. Laxenburg egy kicsi város hatalmas parkkal, ahol 3!! kastély is található. Egy régi, egy új és egy, hmmm... középső? Egy harmadik. A régiben laknak, illetve filmarchivum található, az újban irodák, valamint rendezvénycsarnok kapott helyet. De a harmadik! Igen az egy ékszerdoboz. I Ferenc király építtette azért, hogy legyen hol elhelyezni az ajándékba kapott tárgyakat. A kastélyt gyönyörűen felújították, csodálatosan rendben van, szinte mintha most épült volna. Még Hunyadi (Corvin) Mátyásról is van egy kép! Illetve a kastélynak van egy terme, melyet magyar trónteremnek hívnak. Ennek a teremnek egyik falán a magyar koronázási ceremóniát ábrázoló kép egy részlete látható, valamint egy Egerből származó komód áll az egyik sarokban. Ha valaki Bécsben jár, és futja az idejéből, akkor mindenképpen érdemes megnézni!

Miután a kastélyt megtekintettük, a parkban sétáltunk, piknikeztünk, majd visszaindultunk. Természetesen most nem voltunk annyira elfáradva, mint a 80km-es túra után, de elaludni így sem esett nehezünkre.

Azóta pedig a búcsúbulit szervezem, összepakolom a dolgaimat, készülök hazafelé. Letelt ez az egy év, mi az, hogy letelt, elrohant. Még tisztán emlékszem az elsö napomra. A bécsi Westbahnhof-ból tartottam St.Pöltenbe és a vonaton elgondolkodtam: egy év egy idegen országban, idegen emberek, nyelv környezetében egyedül, mit is fogok csinálni, hogyan is lesz.
Most, amikor már azt szervezem, hogy mikor, melyik vonattal menjek haza, visszagondolok az elsö napra, illetve az összes eseményre, amin részt vettem, azt kell mondanom, hogy egy év semmi, elrepül egy szempillantás alatt.
Persze közben megismertem rengeteg embert, egy élő nyelvet. Hiába tanulunk otthon németül, az a „hochdeutsch” – az irodalmi német, melyet szinte senki nem beszél. Helyette különböző dialektusok vannak, melyek néha annyira eltérhetnek egymástól. Meg sem érti pl. egy bécsi, amit egy voralbergi (Ausztria egyik nyugati tartománya) mond, ha ez utóbbi a saját nyelvjárása szerint beszél, és ez nem vicc! Különbözik pl. St.Pölten és Bécs nyelvjárása, pedig e két város csak 60km-re van egymástól!

Felfedeztem Bécset és nem azt az arcát, amit az egy-két napra idelátogató idegennek mutat, hanem a hétköznapi, nagyvárosi, nyüzsgő, zajos oldalát, melyet csak akkor ismerhet meg az ember, ha több időt tölt el itt és nem a látványosságokra koncentrál. Persze el kell ismerni, hogy csodálatos város, különböző kultúrák találkozóhelye, de ha az ember néhány megállóval tovább utazik a metróval, akkor egy teljesen átlagos nagyvárossal találkozik.

Egy nagyon ritka esemény részese lehettem. Gondolok itt arra, hogy megszünt az osztrák schilling, helyette bevezették az eurót. Egy hatalmas müveletet követhettem figyelemmel testközelből. Érdekes volt megfigyelni az embereket, akiknek a schilling volt a pénznemük és ez az egyik napról a másikra megváltozott.
Ízelítőt kaphattam a különböző kulturális hátterű fiatalok egy közösséggé kovácsolódásából, hisz teljesen mindegy honnan jössz, milyen nyelvet beszélsz. Fiatal vagy, hasonló álmokkal, érdeklődéssel és ez az ami összehoz!
Megtanultam, hogy Európában nincsenek távolságok, sem pedig határok, hiszen egy pár óra vonatozással, autózással minden elérhetö távolságban van és ugyanolyan embereket, fiatalokat találsz mindenhol.

És nem utolsósorban kicsit jobban fogom érezni magam Magyarországon, hiszen magyarul beszélhetek, otthon lehetek. Bármennyire is otthonosan éreztem itt magam, ha megláttam egy magyar rendszámú autót, vagy a magyar zászlót, egy kicsit elszorult a szívem, és jólesett magyarnak lenni.

Viszont az is igaz, hogy számomra Ausztria nem lesz többé az az ország, mely kiutazásom elött volt: egy idegen ország, ahol jól élnek az emberek, jókat lehet síelni és szép városaik vannak. Nem, Ausztria nem idegen többé, egy csodálatos évet töltöttem itt, csodálatos embereket ismertem meg és bármikor jövök is vissza, mindig szívesen fogom átlépni a határt, hiszen egy kicsit „hazajövök”.

Köszönöm, hogy olvasták a beszámolóimat és köszönöm a lehetőséget a Mobolítás Nemzetközi Igazgatóságának, valamint a Jövő Könyvtáráért Alapítványnak. Én csak ajánlani tudom ez a programot mindenkinek és aki pontosabb informaciókat szeretne, nagyon szívesen állok rendelkezésére.

Üdvözlettel:

Farkas István önkéntes