St. Pölten, 2002. március 25.

Február a farsang, a bálozás szezonja. Ezt én sem mulaszthattam el. A többi önkéntessel elmentünk egy bálba, ami a bécsi Hofburgban volt, ott, ahol a méltán híres Bécsi Operabálokat is tartani szokták. Egy kis „kellemetlen” élmény is ért. Sajna be kell vallanom, hogy nem szoktam minden nap hofburgi bálokba járni, ezért nem is tudtam, hogy ..., na inkább részletesen leírom. Szóval, mivel én nem Bécsben vagyok, hanem St.Pöltenben, ami 60 km-re található a fővárostól, szépen felöltöztem. Öltöny, nyakkendő… A többiekkel korábban találkoztunk, mert a hölgy, aki a bécsi önkéntesek koordinátora, szerzett egy tánctanárt, hogy - tényleg csak alapszinten -, de tudjunk bécsi keringőt táncolni. Igaz, nem sok hasznát vettük, mert nagyon sokan voltak. Szóval visszatérvén a dologra, megyünk a Hofburgba, beszélgetünk, mennénk be, megállít az úr, aki a jegyeket ellenőrzi, hogy sajnálja, de a nyakkendőm nem megfelelő. Csak és kizárólag csokornyakkendőben lehet bemenni. Na, gondoltam, nehogy már ezen bukjon el a dolog, vettem egyet. Szerencsére a bejárat mellett árulták, gondolva az olyan emberkékre, mint én.

A bál maga csodálatos volt. Többféle teremben zajlottak az események, és mindenhol másféle zene szólt. Persze a főteremben keringő, polka és hasonlók. Rengetegen voltak, és osztogattak egy kis füzetet, amiben felsorolták azon magas beosztású vagy híres emberek nevét, akik megtisztelték jelenlétükkel a bált. Többek között az osztrák miniszterelnök, miniszterek, rektorok, és egyéb olyan híres emberek, akiknek a neve nekem - valljuk be őszintén - nem sokat mondott, viszont itt, Ausztriában eléggé fontos pozíciót töltenek be. A mi társaságunkban összesen 3 fiú volt, meg vagy 20 lány, úgyhogy rengeteget kellett táncolnunk. Mert ugye ami a lányoknak csak 1-1 tánc volt, az nekünk minimum 20-at jelent. (Ezt ne vegye senki panaszkodásnak, nagyon élveztük a dolgot!)
Engem külön lenyűgözött, hogy ugyanott táncolhattunk, ugyanarra a zenére, amire anno a császárok, hercegek, és hasonló urak. Egyszóval hatalmas élmény volt, gyönyörű ruhák, hatalmas virágcsokrok mindenhol és persze ehhez illő árak. Egy üveg ásványvízért kb. 800 forintnak megfelelő eurót kellett fizetni…

Hu, ha már az euró szóba került, megosztanám eme új pénzzel való élményeimet is.
Amikor hazamentem decemberben, csak mintegy 200 schillingnek megfelelő euróm volt, hiszen ennyiért lehetett un. „startcsomagokat” venni. Ezt inkább csak mutatóba vittem haza. A pénztárcám azonban továbbra is schillinget tartalmazott. Ez nem is okozott problémát, hiszen február 28-ig mindkét pénznem egyaránt használható volt. Azonban amikor a Bécs és St.Pölten közötti utat tettem meg visszafelé, már csak a vonaton tudtam jegyet venni és a kalauznál schillinggel fizettem, vissza viszont már euróban kaptam. Hát eléggé fura érzés volt, hiszen egy marék aprót kaptam vissza, holott viszonylag nagy összeg volt a visszajáró. Ezzel a fura érzéssel nem csak nekem kellett megbarátkoznom, hanem az osztrákoknak is, akiknek, ha jól tudom, 1945 óta volt hivatalos pénzük a schilling. Eléggé gyorsan hozzá lehetett szokni az új helyzethez és talán két hét múlva már szinte csak euróban fizettek az emberek. Viszont még ma is nagyon gyakran hallom, hogy amikor egymás között beszélgetnek, és valamilyen összeg kerül szóba, akkor nem euró, hanem schilling a pénznem. Igen, a legnehezebb a fejekben átállni, és ez még biztosan el fog tartani egy ideig.

Ha már itt vagyok, akkor kihasználom a lehetőséget – gondoltam -, és síelek, amennyit csak lehet. Erre kínálkozott is egy kedvező alkalom, hiszen az a hölgy, aki a már említett bálba is meginvitálta az önkénteseket, szervezett egy síhétvégét a talán sokak által ismert hochkari lejtőkre. Természetesen elég sokan voltak kezdők, úgyhogy egy síoktató is jött velünk. Amikor Bécset elhagytuk zuhogott az eső, amikor pedig a szállásra megérkeztünk, ami egy közeli falucskában volt, szakadó hó fogadott minket. Csodálatos volt a táj, mindenhol hó, csend, és havas fák. Másnap irány a hegy. Mi leszünk a lejtő ördöge! - gondolták sokan, amíg a lábukra nem került a síléc. Szerencsére nem történt senkivel semmi komoly baleset, pedig olyan eséseket mutattunk be, hogy öröm volt nézni. Esténként - persze, csak azért, hogy a hőháztartásunk fel ne boruljon - mindig valami finom forralt borocskát készítettünk. Utolsó este elbúcsúztattuk az angol lányt, mert két napra rá utazott haza. Lejárt az önkéntesi ideje. Nagyon furcsa érzés volt, hiszen alig érkeztünk meg - legalábbis nekünk úgy tűnt - és Ő máris megy haza. Kicsit szomorkásra sikeredett az este, de azért a Beatles zenéje megvigasztalt mindenkit. Olyan jó volt együtt énekelni azokat a régi dallamokat, és érdekes is egyben, hiszen nem mai darabok, és mégis, a harmadik évezredben mi, húszegynéhány évesek is kívülről fújjuk őket.

Üdvözlettel:

Farkas István