JEAN DE LA FONTAINE:
A teknős és a nyúl

Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön. „Fülemet
rá, futásban nincs, aki legyőzzön! Nos, ki áll ki
velem? - szólt. - Kezdődjék a torna!" Nagy
szerényen a teknős: „Megpróbálom" - mondta.

„Te? - kacagott föl a nyúl. - Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned? Velem futna
versenyt egy ilyen lomha jószág?" „Akkor is - szólt a
teknős - vállalom a próbát."

Körülállja a pályát a közönség. „Rajta!" Kocogni
kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta, párat ugrik,
van már vagy fél pálya előnye. „Buta teknős!" -
Gondolja: csúfot űz belőle.

Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik, majd
lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton, s
addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.

Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellett is lassan, s
mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.

Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémültében fölugrik, nagyot rikkant: „Hurrá!" -
s rohan. - Késő! így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.

A róka és a gólya

Meghívta a gólyát a róka egyszer
ebédre,
s egy lapostányért tett, színig levessel,
elébe.
A gólya éhes volt, de hosszú csőre
miatt egy jóízű kortyot belőle
nem ehetett.
A róka nézte, falt és nevetett.

Aztán a gólya másnap visszahívta
a rókát.
Palackban gőzölt a sokféle ritka
finomság.
A róka éhes volt, de csak szagolta
az ételt: nem ért a palackba az orra.
Éhen maradt,
s a gólyáé lett a sok jó falat.

A lakoma végén, mikor fölálltak:
"Remélem -
szólt a gólya -, éppoly jónak találtad
ebédem,
mint én tegnap a tiédet, barátom;
konyhádon tanult főzni a szakácsom."
A róka csak
nézett, s korgó gyomorral elszaladt.